...avagy a nap, mikor bizonyossá vált: magam mögött fogom hagyni mindezt.
Mert ezt már így nem lehet. I can't take it.
Megy a munka, megyeget, de már nem az igazi.Unom, vagy ha nem unom, beleszakadok. És ezt nem bírom elviselni.
Tudom az élet már csak ilyen (lehet)- pörög-áll-pörög-áll és így tovább. De minél régebb óta vagyok ebben a mikrokörnyezetben, ami felfalja az ember épeszű gondolatait és néha a jókedvét is, annál jobban érzem a változás szelét és ahogy ez a szél szépen fokozatosan, majd egyik napról a másikra belekap majd a vitorlámba és nagyon más vizekre visz.
Tegnap volt kiborulás is. Sírós kiborulás- I mean. Valószínűleg egyszerű hormonális klasszik hiszti volt ez, ami "ilyenkor" jelentkezni szokott. Egész nap a barátnőkkel henteregtem a strandon, majd mikor hazaértem este 8 órakor, Bé már rakott krumplival (félig készen ugyan) fogadott.
És jött Ő. A bűntudat. Hogy szemét vagyok, egy önző dög, aki ahelyett, hogy a szerelmére főzne otthon vasárnap este, majd összekarolva dévédézni induljon a kanapéra - jelezném, ez később azért pontosan így történt- én a napon süttettem a hasam (égettem a mellkasom, részletkérdés).
Ma reggel már közönnyel érkeztem és ez kitartott a reggeliig. Közben nem igazán tudtam tolerálni a kollégák so called poénjait sem, és mikor egyre- másra záporozott a hülyeség és képtelenség, akkor jött el az ideje, hogy felhúzzam a seggem takarítani. Jót tett. Hasznosnak érzem magam megint. Furcsa, de csak ennyi kell. Egy kis fizikai erőfeszítés és a látszat, hogy csináltam valamit. Ez nagyon jó érzés, nem tudom a lányok miért nem értékelik. Nyilván azért nem, mert éhbérért csinálják. Nem valami fair ha engem kérdezel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése