LONDON CALLING

Már nagyon kevés van csak hátra, és október 16-án reggel Londonba repülünk Bével, hogy ott dolgozzunk és így megalapozzuk az anyagi helyzetünket. Cserébe azt az árat fizetjük, hogy távol leszünk a családunktól, a szeretteinktől és a barátainktól. Persze nem mindegyik barátunktól, mert hogy néhányukkal lesz szerencsénk összeköltözni, de lesznek, akiktől hosszabb időre kell majd elköszönnünk.

És ezt a részt kimondottan nem várom. A búcsút. Már látom, ahogy szegény Anyukám szíve megszakad, mert el kell válnunk, minimum 2 hónapra (nagyon szeretném, ha Karácsonykor meg tudnának apával látogatni, addig pedig nem sokkal több van már hátra). De ott a Skype. Ott a Viber. Ott a telefon és minden egyéb technikai eszköz, mindet segítségül tudjuk hívni ahhoz, hogy kapcsolatban maradjunk. Amit persze én is tudok, hogy nem az igazi. Tudom, hiába mondogatom állandóan, hogy semmi sem fog változni. Nekem biztosan telni fog az idő, várom is kicsit, meg nem is. A munkahelyem ugyan már nem túl sok izgalmat tartogatott az utóbbi időben, de lehet, hogy erről én is tehettem. Olyan volt ez, mint egy párkapcsolat. Mindkét félnek ki kell vennie a részét egy kapcsolat sikerességéből. Tenni kell érte és nem elég beszélni arról, hogy nekünk akkor milyen rossz.
Így remélem, azon a helyen, ahol Londonban dolgozni fogok, lesz részem ugyanannyi szépségből, barátságból, segítőkészségből, mint az első munkahelyemen volt. Ez a hely mindig is a szerelmem lesz és mindig örömmel fogok rá gondolni.

Úgyhogy a költözéshez visszatérve, ma elkezdtem összepakolni. Elpakoltam a nyári cipőimet, a ruhák egy részét pedig bőröndbe raktam. Kiválogattam a London-képes táskákat, és dolgozós cipőket, a téli meleg ruhákat. Sajgott a szívem közben. Nagyon nem tudom eldönteni, hogy jól döntöttem-e. Mindenkinek van hozzám mostanában egy- két jó szava, kedves tanácsa, ismerőse aki szívesen segít, ha szükségem lesz rá. Ez nagyon kedves Mindenkitől, köszönöm szépen.

Továbbá a pénzünk úgy tűnik összegyűlt, még annak ellenére is, hogy a fogászaton igen sok pénzt otthagytam. A TB kiadta az EU-s TB kártyánkat, az útlevelem megérkezett frissen és ropogósan.

Ma anyáékkal is tölthettem még egy kis időt, amire nagy szüksége van a lelkemnek, hiába is tagadnám. Szegeden voltunk plázázni, találtam is a H&M-ben egy ruhát 3.000 Ft-ért, ami a jövő hét pénteki, pesti esküvőn debütál majd. Teszek fel róla képeket, ha sikerül ellőni párat.
Ebédeltünk a pláza egyik kínai éttermében, ahol egy hihetetlen vicces eladólánnyal (nővel? nem lehet eldönteni csak az arcuk alapján, elképesztőek), aki elkezdte nekünk már messziről sorolni az ételeket és azok neveit. Természetesen annak ellenére, hogy ki voltak írva. Minden "ez cíke, ez isz cíke, ez kaca, ez cípős cíke" volt, majd mikor látta, hogy megmosolyogtatott, hozzátette: sajnos csak picit beszéli a nyelvet. Meg kellett nyugtatnom, nagyon cukin csinálta!

Hazafelé az Ady utcán megálltunk a Szőke cukinál, és mielőtt bementünk Bé felkapaszkodott egy fára. Nekem is megtetszett a dolog, így utánoztam, kinéztem egy faágat és a tervem az volt, hogy megtámasztom a lábam a törzsénél. Ekkor pedig reccs, és az ág letört. Egy kb. 15 cm átmérőjű, ámde korhadt ágról beszélünk. Így az idő további részében engem cikiztek, már a sütihez sem volt semmi kedvem... Holnaptól diéta!

Zárásul pedig egy kép a mai napról, ami mindannyiunkat megnevettetett <3 :